A későbbi kormányzó által megfogalmazott és elmondott gondolatok politikailag valószínűleg nem korrektek, mert túlságosan személyesek, őszinték és igazak.
Biztosan lesznek, akik szerint Horthy álláspontja sérti különböző politikai csoportok érzékenységét, de ezek az emberek máig nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy korábban Budapest városának egy része a tehetségtelen és nemzetáruló Károlyi Mihályokat és Kun Bélákat támogatta.

A nemzetietlen liberalizmust, az ideológiailag zavaros szociáldemokráciát, majd a vértől vöröslő kommunizmust.

Horthy bevonulásának és beszédének történelmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán,ha néhány korabeli gondolat és esemény segítségével emlékezetünkbe idézzük 1918–1919 szellemiségét és történéseit.

Minden kornak megvannak a maga jellegzetességei, de az valószínűleg csak ekkor fordulhatott elő, hogy miközben felfegyverzett idegen csapatok vonultak az ország fővárosa felé, egy bizonyos Károlyi Mihály gróf parlamenti beszédében a pacifizmus szépségéről és időszerűségéről szónokolt.
Az sem volt napi gyakorlat, hogy egy háború kellős közepén a hadsereg egyik legfőbb parancsnoka kijelentse: Nem akarok több katonát látni!
A köztudottan alkoholista Linder Béla hadügyi népbiztosként mondott le hazája védelméről.
Szamuely Tibor, a proletárforradalom szimbolikus alakja 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján a következő beszédet intézte győri szimpatizánsaihoz:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani.
Az ilyennek bele kell harapni a torkába.
A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba.
Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni.
A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér.
A vér lesz az, amely az igazi kommünvilághoz elvezet minket.
Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

Ezt az embert politikai-szellemi utódai egészen 1990-ig történelmi példaképként állították a magyar nemzet elé.

De Szamuely nem volt kivétel, mert a Tanácsköztársaság vezetőiről általában is elmondhatjuk, hogy többnyire a világot megvető, kisebbrendűségi érzéstől szenvedő, gyűlölettől vezérelt, zavaros gondolkodású önjelölt világmegváltók voltak.

Ezért mondhatta teljes joggal Horthy, hogy „ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött”.

Amikor Horthy beszédét olvassuk, nem felejthetjük el az úgynevezett dicső Tanácsköztársaság szégyenteljes napjait és az odáig vezető utat sem. Emlékeznünk kell a magyar szociáldemokraták önfeladására, árulására, akik 1919. március elején Kunfi Zsigmond vezetésével tárgyalásokat kezdeményeztek a börtönben lévő Kun Bélával, a Moszkvából irányított kommunisták vezetőjével.
Ekkor már vészesen közeledett az igazság pillanata. Az ország vezetésére és megmentésére alkalmatlan, hiú és akaratgyenge Károlyi Mihályt elsodorták az események. Nagyjából egy időben kapta kézhez Vyx francia alezredes hírhedt és elfogadhatatlan jegyzékét, valamint Stromfeld Aurél ezredes és Tombor Jenő alezredes téves helyzetértékelését, mely szerint az „orosz-vörös hadsereg győzelme kétségtelen”.

Miután Károlyi nem tartotta kizártnak a kommunisták végső győzelmét sem, szó nélkül tűrte, hogy Kunfi Zsigmond eredményes tárgyalásokat folytasson a kommunista Kun Bélával, aminek következtében 1919. március 21-én Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja.
Ebben a reménytelen, kaotikus helyzetben a tehetségtelen Károlyi Mihály még aznap átadta a kommunistáknak az államhatalmat, akik kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Az 1919-es proletárdiktatúra áldozatainak pontos számát nem ismerjük. Váry Albert ügyész 1922-es könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon) 590 kivégzettet sorolt fel név szerint, jelezve, hogy ez a lista korántsem teljes.
Ilyen előzmények után talán nem túlzás azt állítani, hogy az alábbi szónoklat Magyarország XX. századi történelmének az egyik legfontosabb beszéde volt. A nemzeti érdekek védelmében fellépő Horthy Miklós akkor még aligha sejtette, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott. 91 évvel később, mi már tisztán látjuk, hogy valójában Hitler és Sztálin is e kor szellemi torzszülöttei voltak. De a gyönyörű fehér lovon ülő Horthy Miklós erről természetesen akkor még semmit sem tudhatott.

„Polgármester Úr!
Szívből köszönöm szíves üdvözlőszavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.
Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett.

Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat.

De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani.
Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.
Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében.
A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.”

Rövid, pontos, a helyzethez és az alkalomhoz illő beszéd. A tények rögzítésekor határozott, de a jövő érdekében kész kezet nyújtani az arra érdemeseknek. Egyszerre szigorú és megbocsátó. Politikus és katona nem így beszél.
Ezek egy államférfi szavai.
Érdemeit még ma is sokan vitatják: áltörténészek, percemberkék, utópisták és a történelemmel üzletelők szidják és gyalázzák a maradék Magyarország egykori kormányzóját.
De akkor, 1919. november 16-án, Horthy Miklós méltóságteljes bevonulása Budapestre egyszerre jelentette Magyarország számára az újrakezdés és a megmaradás lehetőségét.
Bármit mondjanak is most erről különböző politikai és gazdasági bűnszövetkezetek jól fizetett értelmiségi zsoldosai.

Spiró György: Jönnek című vers, 1987

“Ami a verset illeti, alaposan megvizsgáltam a botrány után,
és jelenthetem: nem zsidó vers.
Semmi nincs benne, csak magyarságtudat.
Aki lezsidóz érte, az náci.
Sajnos, ha Magyarországon valaki a náci tendenciák ellen fellép,
az egyesek szemében nem lehet magyar,
csak ‘idegen’, például zsidó.
Ez beteg, elvakult reagálás.”

Szombat , 2006. május.

De a helyzet még ennél is rosszabb: egy nemzetközi felmérés szerint nem csak a Kádár-rendszerben szocializálódott idősebb korosztály, hanem már a fiatalabb generáció sem lelkesedik a rendszerváltozás vívmányaiért.

Az amerikai Pew Global Attitudes Project  2009-es, 14 760 ember megkérdezésével készült, 14 nemzetre kiterjedő felmérésének a volt kommunista országokra vonatkozó elemzése sötét képet fest hazánkról, s a tekintélyes intézet jelentésének eredményei sajnos lényegében egybevágnak az ENSZ által tízévente készített World Values Survey felmérésével is.

A Pew Research Center friss jelentése szerint 1991-ben még a megkérdezett magyarok 70%-a, 2009-ben viszont már csak 56%-a tartotta fontosnak a többpártrendszert, a szabad piacgazdaságtól való idegenkedésben pedig
(Ukrajna kivételével) mindenkin túlteszünk.

A kapitalizmus 1991-ben mért 80%-os “elfogadottsága” 2009-re 46%-ra apadt, vagyis átváltott elutasításba.
Az adatokat az a szomorú tény is magyarázza, hogy a 18-24 éves és az 50-64 éves korosztálynak a többpártisághoz és a kapitalizmushoz való hozzáállása alig-alig különbözik.

Kézenfekvőnek tűnhet, hogy ennek fő oka netán a magyar demokrácia patologikus vonásaiban, az elmúlt években eluralkodó általános kiábrándultságban keresendő.
Hiszen az ország mindenki szerint rossz úton halad (91%),
a gazdaság még inkább (94%), nem is beszélve a demokrácia (nem) működéséről (77%).
Mindebből azonban a “Kádár alatt jobb volt” mentalitás egyáltalán nem következik szükségszerűen.
Mégis, mindössze 8% mondja azt, hogy jobb a gazdasági helyzete, mint a diktatúra alatt.
A szocializmus alatt jobb volt, a rendszerváltozással a politikai és gazdasági elit nyert, az egyszerű emberek csak veszítettek – ez sok millió honfitársunk világképe, még a külföldi intézet felmérése szerint is.
A közhellyé vált magyarázat az, hogy a magyarországi szocializmus demokratikusabb, szabadabb, élhetőbb, “emberarcúbb”, sikeresebb volt, mint bárhol máshol. Innen a nosztalgia, innen a csalódás: mi voltunk a legvidámabb barakk, de most csupán egyike vagyunk a rosszkedvű és sikertelen posztkommunista országoknak.

De valóban így van? A statisztikák ennek ellenkezőjét mutatják.
A Pew Research Center jelentésének adataiból a vizsgált volt kommunista országoknak két csoportja körvonalazódik.
E szerint Kelet-Németországban, Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban a demokrácia és a piacgazdaság megítélése nem vagy alig romlott, és ami talán fontosabb: a fiatalabb és az idősebbek generációk mentalitása közt sokkal nagyobb az eltérés. Tehát a vasfüggöny ezekben az országokban már a fejekben is leomlott, kialakult egy egészséges generációs-szocializációs szakadék.
Bár hazánknak földrajzilag és történelmileg, illetve saját önképünk szerint is az előző országok csoportjához illene tartoznia, a felmérés szerint igencsak keletre tolódtunk: az adatok egyértelműen Bulgáriával, Litvániával, Ukrajnával és Oroszországgal rokonítják Magyarországot.

Hogyan is írta Faludy? “Szívós vagy. Egy országot toltál át Ázsiába.”
Úgy tűnik, sajnos igaza lett.

A statisztikák, melyek szerint például még Oroszországban is több híve van a szabad piacgazdaságnak, lehetséges, hogy talán inkább pontosan azt jelzik: a magyarországi szocializmus nem jobb, hanem rosszabb, nem szabadabb, hanem sokkal elnyomóbb volt, mint másutt.

Míg a csehek és a lengyelek meg tudtak szabadulni a kommunizmustól, mint valami rongytól, külső hatalomtól, Magyarországon a szocializmus az emberek bőre alá, legapróbb szokásaiba is beférkőzött.
Kádár rendszere valóban sikeres, vagyis jobban, komolyabban felépített, szocialistább és állam hatalmibb volt, mint Husáké vagy Jaruzelskié.
Kultúrpolitikájával és besúgók, ügynökök hálózatával képes volt úgy átszervezni és csapdába ejteni a társadalmat, hogy annak egy része máig benne ragadt.
Sőt, az adatokból kiderül, a rendszer mentalitása azokban is tovább él,
akik már annak politikai bukása után születtek.

Hogy nem az elmúlt húsz év a bajok fő forrása, és a csehektől, lengyelektől, saját régiónktól nem 1989 óta szakadtunk le, azt egyértelműen mutatja a magyar rendszerváltozás.
A magyar rendszerváltozás egyetlen nagy és emlékezetes tömegmegmozdulása a bécsi bevásárló turizmus volt.
Magyarországon – Csehszlovákiával és Lengyelországgal ellentétben – nem szerveződtek igazi tömegmozgalmak, demonstrációk, az alakuló ellenzéki pártokba is csupán néhány tízezer ember lépett be.
A Kádár-rendszer sikerét, vagyis a szocializmus pusztítását mi sem mutatja jobban, mint hogy a magyar nép nem igazán akarta a rendszerváltozást, abban politikailag aktívan alig vett részt. Ráadásul az állampárt kommunista vezetői ekkor, az ellenzéki zászlóbontások után, az átmenet idején nem csak az országot, hanem még a népszerűségi listákat is toronymagasan vezették.

Az emlékek és a mentalitás máig töretlenül él – a hétköznapokban és a politikában egyaránt.
Moldova György Kádár-könyve pár éve, megjelenésekor óriási siker volt, az egyik internetes áruház nem véletlenül tette a “nagyinak karácsonyra” lista élére, ami egyfelől félelmetesen abszurdnak tűnt, mégis a valóság pontos ismeretéről (és jó üzleti érzékről) tanúskodott. A politikai preferenciák ugyanezt a kontinuitást mutatják: politikájától és egyéb viselt dolgaitól függetlenül tény, hogy Magyarországon 1990-től kezdődően a szocialista utódpárt öt választásból háromszor került kormányra, és pártként ötből négyszer kapta a legtöbb szavazatot.
Régiónkban ez teljesen példa nélküli, akárcsak a múlt feldolgozásának hiánya.
Míg Csehország a napokban a volt kommunista hírszerzői, tehát a külföldön tevékenykedő ügynökök listáját is feltette az Internetre, addig a magyar állam “nemzetbiztonsági érdekekre” hivatkozva a belföldön tevékenykedő vagy a külföld számára már teljesen érdektelen egykori ügynökök és besúgók kilétének felfedését is akadályozza.

Amíg mindez így van, addig valóban nincs értelme a vasfüggöny leomlását ünnepelni, mert az Magyarországon még áll.
A fejekben legalábbis.

Egy helytartóhoz 25 év után

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják
Megszédültél. Naftalinba tetted
a kötelet s előkerült a kolbász.
Azt hallom, hogy szeretnek.

Trézsi anyánk! Jó öreg Ferenc Jóska!
Tisza István: esze mint a borotva!
Bölcs vezetőnk, Rákosi!
Ha az ember meg nem szökik, megszokja.

Szabad utazni, csendesen morogni
s lopni – várhatsz-e helytartótól többet?
Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny:
mind elmarad mögötted.

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális
s hazug. Opportunizmusod csigája
hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!
Rendszerint nem hiába.

Erős vagy. Néked a hatalom minden,
Más nem számít. Ezért, hogy alkirályi
Székedből még legjobb barátaid sem
Tudtak kiintrikálni

Egy népet segítettél megalázni
az orosznak. Függetlensége álmán
tipródsz fölényes közönnyel, mint Pálffy,
Bach Sándor, Tisza Kálmán.

A szabadság csodaszarvasát ûztük
négyszáz éve. De ki fut most utána?
Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
toltál át Ázsiába.

Tied a jelen. Agycenzúrázott
múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben
hallod-e újra, ahogy Rajk barátod
nyakcsigolyája reccsen?

Ha altatóval sem tudsz már aludni:
Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,
s Losonczy hörgése, akinek kását
töltettél tüdejébe?

Mint víz alatti, elmerült harangok:
hintáznak-e hajnal fele agyadnál
a tizennyolc esztendős iskolások,
kiket felakasztattál?

És a jövő? Aki még el nem gárgyult,
az ismeri a kilövőpályákat,
miket a ruszkik szerte Dunántúl
gyér erdeibe vágtak.

Ha háború jön, rajtunk kezdik.
A föld olajfestéke hámlik. Izzó szõre
leperzselődik. A Balaton fölforr,
gázfelhő lesz belőle,

a városok rizsporrá kenődnek szét,
halálsugarak csapnak fel az égre,
és nem marad se sir, se rom, sem emlék.
Más nem lehet a vége.

Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok
csámcsognak körül és ha meghalsz, tested
dísz sírba kerül. És hol vannak ők már,
akik utat kerestek,

hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya
közt magunkat békésnek és szabadnak
tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta.
Őt is felakasztattad.

Faludy György
(Toronto 1981)

Vannak – egyelőre – nehezen, fájdalmasan értelmezhető
történések.

Még akkor is, ha évek óta tartó tudatos folyamatról van szó.
Mondhatni ez a taktika több mint megalázó.

Igencsak megedződtem, sok mindent elviseltem már, de mindent
nem lehet megszokni, akkor sem ha az ügy érdekében az ember
kénytelen személyes érzelmeit félretenni.

Ám a sorozatos, szándékos aljasságok, a másik ember, apa -
- semmibevételének öröme, a tehetetlenség érzése felőrli a
világ legtürelmesebb emberének lelkierőtartalékait is.

A gyermekem és partnerei sorozatosan följelentenek, megaláznak.

Azt a gyanút, hogy mindez a legnagyobb tudatossággal történik,
elhárítani nem tudom és nem is akarom.

Kénytelen vagyok védekezni ellenük, az életemről van szó.
A gyermekem egy milliót tett a fejemre.

Szívszorongató tragédia azt látni, amint a megalázott, életükkel megvert rabszolgák pavlovi kutyaként járulnak tartóik és kínzóik elé a felmutatott virsli és a söráldozat álbolsevik oltárához. Amely fölött a hangszóró ereje még a valódi értelem kibontakozását is elfojtaná. A jelenség előtt több millió jobboldali áll értetlenül. Ugyanis ők az ész fényénél nem képesek megérteni, hogy ezek az áldozatok nem látják: ha az oroszok nem csak Ausztriából, de tőlünk is kivonultak volna, ma ezek a nyugdíjasok a Neckerman-katalógusból böngészhetnék a nyári „all-inclusive” ajánlatokat, miközben a kisvárosi vendéglő teraszán kortyolgatnák a reggeli tejeskávét.

Valóban olyan kérdés, olyan rejtély ez, amelyre eddig kielégítő választ eddig senki nem adott. Mert talán nincs is.

Noha a párhuzam nagyon sántít, de ma Dél-Afrikában vagy Zimbabwéban szó szerint agyonvernék azt, aki ki merné ejteni a száján, hogy a feketéknek hálásaknak kellene lenniük az apartheid-rendszert fenntartó fehér vezetőknek vagy az egykori Rhodéziát irányító gyarmatosítóknak, mert akkor a bennszülöttek egy részének netán jobban ment a sora.

A rabszolgatartó önkéntes visszaszavazása, kezének csókolgatása, a Hiller nyakát átölelő fogatlan, együgyűen vigyorgó asszony hálától sugárzó arckifejezésének rejtélyes indítékára mintha csak egyetlen magyarázat, egyetlen válasz lenne. Az, hogy itt vallási hittel állunk szemben. A kommunista hit gyülekezete tagjaival, akik feltétel nélkül imádják amúgy teljesen szélhámos papjaikat. Aki ennél kielégítőbb magyarázatot tud adni e bizarr hitre, amelynek hordozói tönkretett egészségi állapotuk miatt  gyorsítottan masíroznak ki az e világi létből, álljon elő vele.

Ott tartunk, hogy lassan a latin-amerikanizálódás is elérhetetlen vágyálommá
válik: hiszen ott az argentin államcsődöt követő válságkezelés, amelynek során
kibontakoztak a valutaalap és a Világbank fojtogató öleléséből, legalább helyre-
állította egy padlóra vitt, már-már polgárháborúba taszított nemzet önbecsülését.

Milyen körülmények között élnénk ma, ha 2002-ben nem szakad meg
Magyarország felfelé ívelő pályája?
És hogy miért vesztettünk 2006-ban is ?
Elsősorban mert nem hazudtunk eleget és elég nagyot, de amikor rájöttünk,
hogy a szocialisták az ígéreteiket forintosítani tudják, ügyetlenül keltünk
versenyre a profi hazudozókkal.
Hiszen Gyurcsányon és Veresen kívül senki sem tudta (?) hogyan is áll az államkassza.
Azóta Magyarország folyamatos zuhanásban van, a szakadék alját még most
sem látja senki.

A kül- és belföldi adósság immár visszafizethetetlen, a kamatok kamatát is
kölcsönből fizetjük.
Az ország aktív dolgozói az európai fizetések egyharmadát sem keresik.
Az energiaárakat folyamatosan emelik, a víz- és csatornadíjakat szintén, a
közlekedés, étkezés, ruházkodás, tanulás, az ilyen olyan törlesztések
növekedése az elkövetkező időkben családok százezreit taszítja nyomorba.

A családok napi megélhetése kerül végveszélybe.

A bankok nem szívbajosak, ha a munkanélküliség miatt befagynak a
hiteltörlesztések, jön az árverés a kilakoltatás.
Amit a magyar ember, aki negyven évet lehúzott a szocializmusban,
egyszerűen nem hisz el.
Az interaktív telefonos műsorok mutatják, hogy ma is az államtól várják a
segítséget és nem észlelik, hogy végzetesen magukra maradtak.
[„vége a háborúnak”]

Nincsen ingyen ebéd! – mondja gúnyosan Gyurcsány Ferenc
[évi osztaléka százmillió forint] és Simor András jegybankelnök
[havi fizetése 7,5 millió forint] utóbbi sokallja
a minimálbért – 69.000,- forint – is.
Simornak egy milliárd forintnyi eurója van, volt Cipruson.
[2009- offshore cégekben]
Nem is kellene itt ingyen semmi, ha árán fizetnék meg a munkát.

2008. december 2.

Most nagyrészt a kádárista anyagiasság velünk élő haszonélvezői
és áldozatai magyarázzák a helyzetet.
Hazudnak, de primitív előnyökért vállalták, vállalják ezt is.

Akkor a gyorsuló eladósodás és egyre világosabb válságjelek ellenére
a magyar nép nagy része Kádár népévé hasonult.
Nem kérdőjelezte meg a hazugságokat és teljesítményében egyre
méltóbb lett kommunista helytartó uraihoz.

Ma az elsöprő többség számára a kádárizmus aranykora olyan legyőzhetetlen
deficitet hagyott örökül (életkor, versenyképtelen gazdasági ágazatok,
települési kötöttség, műveltséghiányok, apolitikusság és érdekképviseletlenség, stb.), hogy meglehetősen nagy mértékben öntudatlanul; politikai masszaként
voltak tehetetlenek, vagy kádárista tudatalapon mások érdekében mozgathatók.

De a baj még mélyebben gyökerezik.
Ugyanis Magyarországon már 1918-19-ben voltak olyan magyar állampolgárok,
akik saját egyéni és csoportérdekeiket a nemzeti közösség elé helyezték.

A wilsonizmus ostoba jelszavaiért lefegyverezték az országot, a kommunizmusért
államosítottak és öltek, majd ismét öltek, csaltak, hazudtak és ma végül tulajdon
nélkülivé, munkanélkülivé, adósrabszolgává privatizálták az országot.

És tették mindezt mindig élcsapatként, együtt a “világ haladó erőivel”.
Európára is hivatkozva, miközben Európában még az egykori testvérpártok
utódai sem vállalták ilyen mértékben a haza kiárusítását.
Megtetézve az egészségügyi ellehetetlenítéssel, az iskolai elbutítással
a tömegek végletes segélyre szorításával.

Nincs Európában – talán Afrikában igen – még egy olyan kormány, amely arcátlan
csicskásaival együtt saját népe ellen állandóan vádaskodna, rombolná annak
önérzetét, múltját, közösségi életét.
Folyamatos és tudatos provokációkkal sokszor védhetetlen reakciókba kergeti a
magyarságot.

A kádárizmus materialista sivatagában szétesett magyarság egyesek szemében
alkalmas kísérleti nyúlnak tűnt és tűnik arra, hogy létrehozzanak egy ideálisan
tehetetlen társadalmat, amely fölött már korlátlan úr a pénz, mert az képtelen
elemi érdekei – az értékeiről már nem is beszélve – megvédésére.

Ki kell mondani azt, hogy itt tudatos rombolás folyik, minden téren.

A nagy kérdés csak az, hogy meddig tűri mindezt a magyar nemzet?
2008. március 9. már arra utal, hogy dereng már némi világosság.

“Mi jobbanan gyűlölünk benneteket, mint ti minket”
hencegett a balmagyar író, Kornis Mihály.
Balmagyarok jöjjetek és gyűlöljetek !
És öljetek.
Öljétek meg mindazokat, akik nem úgy gondolkoznak, mint ti.
Ne a régi rítus szerint celebráljatok.
A kötél, a páncélvonat, a körömletépés meg a tank lejátszott.

Éljen a leszólás, a leminősítés, a leköpdösés.

Balmagyarok jöjjetek gyűlöljetek.
És öljetek.
Jöjjön gróf Károlyi, az első balmagyar nemzetvezető.
Károlyival kezdődött a balmagyar gyűlölet és ölés.
Jöjjön Károlyi Mihály, s kiáltsa ki az első balmagyar
szörnyállamot.
Aztán menjen Károlyi hajón Belgrádba.
Béketárgyalásra. Hajóútjára kísérjék el őt kommunista
kedvencei, a leendő népbiztosok – részegen.
A győztes Franchet d’Esperay tábornok a gyülevész banda láttán
mondja le a díszvacsorát.

Jöjjön Kun Béla nemzetvezető.
Kun Béla országlása 41. napján írjon levelet Wilson elnöknek,
valamint a csehszlovák, a jugoszláv és román kormány elnökének.
“…A magyar forradalmi kormány nevében kijelentem, hogy
fenntartás nélkül elismerjük az Önök által bejelentett
területi- nemzeti igényeket.”

Jöjjön Szamuely Tibor nemzetvezető, kinek Lenin arany
mandzsettagombot ajándékozott.

Jöjjön a szovjet vörös hadsereg kegyelméből a többi nemzetvezető.
Dinnyés Lajos, Dobi István, Rákosi Mátyás, Hegedűs András.

Jöjjön Münnich Ferenc, Kállai Gyula, Fock Jenő, Lázár György.

Jöjjön KISZ-vezér Gyurcsány, szervezzen Szamuely emlékére forradalmi
ifjúsági napok címén feketemiséket.

Balmagyarok, volt száz évetek, Károlyi, Kun, Szamuely, Dinnyés,
Dobi, Rákosi, Hegedűs, Kádár, Münnich, Kállai, Fock, Lázár,
Grósz, Horn, Medgyessy és Gyurcsány.

Balmagyarok !
Melyik nemzetvezetőtök virágoztatta fel a hazát?
Melyik filozófiája nem bukott meg?
Melyik volt sikeres és eredményes?
Melyiknek lehet szobrot állítani?
Melyik volt demokrata?
Melyik mondott igent magyarjaira?
Melyik nem üldözte a másként gondolkodást?

Jöttetek, gyűlöltetek, öltetek.
Mostanában lefetyeléssel öltök.

Balmagyarok, elk…tátok a jövőtöket.
Le kell lépnetek.
Hárommillió háromszázezer szavazópolgár állt fel- ellenetek.

2008. április 1.

Mert Papp Lajos professzor nem pótolható.

Istentől kapta a tehetségét.

A nem hívők szerint pedig évszázadonként egyszer születik egy
ilyen tehetség, akinek műtéti technikája utánozhatatlan, a szívnek
ennek az öklömnyi szervnek pedig a legkiválóbb honi ismerője.

Papp Lajos szívsebész pótolhatatlan magyar ember.

Az orvosok is azt mondják, csak nem kilógni a sorból,
akkor talán mindent megúszunk.
Örökösen a haza megmentése , a nép felemelése, az erkölcs és
a hit számonkérése, képviselete fárasztó foglalatosság.
Több lazasággal, kis bulizással több mindent lehetne elérni.
Kellenek a Papp Lajosok, de csak a szükséges mennyiségben,
a túlzásokra nincs szüksége a derék átlag magyarnak.

Valahogy úgy, mint Maxim Gorkij  egyik novellájában,
a Danyko szívében.

Az emberek eltévedtek az erdőben és nekimentek a mocsárnak.
Ahol sötét volt, kígyók és más csúszómászók támadtak rájuk.
Sírtak, éheztek és fáztak.
De nem ez volt a legnagyobb bajuk, hanem az, hogy nem láttak semmit,
mert a mocsár fekete volt, néma és ellenséges.
Ekkor Danyko elhatározta, hogy mindenképp kivezeti az
embereket a sötétből.
Felhasította a mellkasát, kitépte a szívét, majd magasan a feje fölé
tartotta.
A szív lángolva világítani kezdett és bevilágította az egész menetet,
a rettenetes tájat.
Az emberek sírtak és nevettek, Danykót éltették, a megmentőt,
majd nemsokára kiértek a fényre, az áldott napfényre.
Danyko összerogyott és kezében a szívével, ajkán fénylő mosollyal meghalt.
Később , amikor az emberek már jóllaktak és szerteszét heverésztek,
valakinek feltűnt a füstcsóva.
Odament és látta Danyko szívét, amint csendben parázslik a füvön.
Széles bakancsával rátaposott és megrémült amikor millió szikra
szállt fel az égre a fekete szívből:
csak azért tettem – hebegte – , mert nem akartam, hogy egy ilyen
örült tettétől kigyulladjon az erdő.

A novella további részére nem emlékszem, de ez nem számít.
Gorkij kristálytiszta üzenete átszállt az éveken és a helyeken, hogy
itt és most megmondja nekünk:
milyenek vagyunk valójában.
Ilyenek is.

Papp Lajos kétszer fogta, tartotta szívemet a kezében.

2008. augusztus 5.